Jó ideje nem írtam. Azonban nem azért, mert nem volna mit, vagy éppen nem lenne olyan gondolat, amelyet szívesen megosztanék másokkal. Inkább a rám jellemző elodázás, mindent ezerszer meggondolás alakította, formálta tettemet. Persze hozzátartozik egy jó adag időhiány, amelyet életem folyásában való hiányosságok pontosan képesek behatárolni, még akkor is ha ezek többnyire látenciák.
41 éves lettem az idén, és mostanában azt érzem, hogy gondolkodásmódom, elmélkedéseim már kezdenek racionális keretekben maradni. Miért írom, hogy ésszerű keretek? Igen igen. Ésszerűnek mondott, jelen rendszerben értelmezett mérsékelt megoldásközpontú, azonban nagymértékben a harmóniára fókuszáló elméleti cselekvések kezdenek eltölteni. Lehet egy kérdés. Ez mire jó, és tulajdonképpen erre miért van szükség?
A válasz lehetne az, hogy bölcsebbé válik mindenki koránál fogva. Azonban ilyen nézőpontban nem, vagy csak alig lehet bölcs -még - , mivel az elvárt "passzivitás" nem tiszta meggyőződés. Helyette, vagy ezzel szemben arról lehet szó, hogy a szélmalom lassan le képes győzni Don Quijotét. A folyamatos és az idők során kialakult háborúk felőrlik a legjobb hadsereget is, amennyiben nem képes engedni akaratából, szándékából. Ekkor a múltbéli nemes eszmei célok emlékké redukálódnak, vagy a feledésbe szublimálódnak. A közelmúlt energikus és kreatív gondolkodásából eredményképpen megalkotott fejlesztése egészen egyszerűen utópiává válnak.
