Rendszeres olvasók

2011. január 22., szombat

Politika és Társadalom

A rendszerváltozást megelőzően nagy igény és persze elvárás mutatkozott arra, hogy a társadalom aktív részese lehessen a politikának. A paradigma váltás meghozta a a várva várt szabadságot, amely a demokrácia egy új korszakát ígérte. Az addigi biztonságot kiegészítette a szabadság nagymértékű lehetősége. A "földalatti" szervezkedések manifeszt egyletekké szerveződtek, a titkos szövetségek kinyilváníthatták dédelgetett eszméiket, akaratukat. Eljött a szabadság pillanata, amely felszabadította a gondolatokat, felszabadította a tenni kész emberek kreativitását.

Ünnepelt a társadalom minden szegmense, mivel eljött a régóta várt szabadság. A kialakult és megerősödött középosztály számára is hatalmas lehetőségnek ígérkezett a változás, mivel a 80-as évek polgárosodása ezen túl nyílt folyamatként folytatódhatott.

Örültek a munkát vállalni nem akarók, mert ezt követően legalizálhatták inaktivitásukat. Ugyancsak örültek a vastag pénztárcát hízlalók, akik ezen túl a fekete gazdaságot kvázi legalizálhatták, az elvtársi kapcsolatok átörökítésével.

Majd elindult a demokrácia gépezete, a maga különös szabadságával.

Az eltelt idő során azonban az egyes rétegek számára átértékelődtek az ígéretek.

A munkát vállalni nem akarók egy társadalmi tanulási folyamat által különös szubkultúrává váltak. Megtanította őket az új paradigma arra, hogy lehet másképpen is nyomorogni. A felső decilisek számára egy olyan környezet alakult ki, amely erősen védte a vagyont, annak sokszorozását. Ezt a mindenkori kormányok is preferálták természetesen.

A középosztály számára viszont igazi megpróbáltatások következtek. A mindig aktuális politika számára olyan bázist képeztek, amely nagy biztonsággal szolgálta a kiaknázható lehetőségeket. Ha húzni kell a nadrágszíjon, akkor mindig a középrétegnek kellett. Minden esetben a dolgozni akarók, a közszférára terhelt megszorítások által kívánták a társadalom és gazdaság homeosztázisát helyreállítani.

A centrum mindig hitt valamiben, mindig elhitte azt, hogy majd jobb lesz. Mindig úgy tekintett a jövő felé, hogy a lemondások meghozzák majd a várt eredményeket, a gazdaság megerősödik és utódaink már nem lesznek egyedüli kiaknázható elemi a stabilitásnak.

Eltelt 20 év és a teherhordó réteg hite lassan átalakul egy általános és kollektív társadalmi depresszióvá, mely magában foglalja majd a kilátástalanság bomlasztó elemeit.

Mikor és kiben bízzon már a sokszor becsapott, még többször kiszolgáltatott bérmunkás, közalkalmazott, köztisztviselő?