Milyen szép is, mikor a 12 lakásos társasház három generációja vívja mindennapi ügyes-bajos csatáit. Megható és megszokott reggeli kép, amiként Mancika néni fejét tüntetőlegesen veti félre, azonban csak is annyira, hogy szeméből világosan kiolvasható legyen a felénk áradó, fokozhatatlan gyűlölete. Kellemes reggel, talán még a madarak csivitelését is élvezhetné a szerzet, ha nem foglalkoztatná a lelkiismeret furdalás. Igen. Ez az, ami megront mindent ezen a pazar reggelen. Sokszor gondoltam már arra, hogy talán változtatni kellene az életemen, ahogy mondták is valamikor, esetleg le kell állni. Meg kell követni eddigi viselkedésemet, át kell értékelni a cselekedeteimet. Töprengek. Ezt megtenni, nem is elvetendő tett, de mindig ott van a belső kényszeredett kérdésem: de miért, és kiért?. Miért gondolja azt más, hogy silány életem egyre mélyebbre húzza a nyomorúságot.
Milyen ínség ez, amely mások észjárásában jelenik meg, viszont bátran kijelent bensőséges, láthatatlan ismeretelemeket mások világából. Tegyem ezt én magam is, és legyek felettébb képzett autodidakta pszichológus, aki minden pillanatát annak szenteli, hogy kivonja a megfigyelt egyén modorából a negatív tapasztalatokat. Nem teszem, mivel számomra nem cél mások megfigyelése, és nem érdek mások kibeszélése.
Lelépek a lépcsőn, és megállok egy pillanatra. Hidegség tölt el, fázom e meleg nyári reggelen. Egyedül vagyok veletek, magányos vagyok értetek.
A ház is olyan furcsán mogorva ma. Az emeleti korlátok, mint alkalmi bástyák zárnak körbe, rabságot közvetítenek nekem.
Ilyenkor mindig kellemes emlékek jutnak eszembe, és ezzel próbálom átvészelni e nyomasztó pillanatokat.
Gondolok a tegnap estére, mikor szabadon szárnyaltak gondolataim és a bor mámorában megalkottam életfilozófiám újabb tételeit. Nevetem persze, mert elképzelem, miként változna a világ, ha például képtelen, lenne hazugságokra az ember. Mindenkor megmondaná az igaz gondolatát, nem titkolná el álláspontját. Ebben a világban szinte minden jól működne, mert ami rossz, azt is megtenné a halandó, és tanulságos lenne saját és mások számára. De ébredek a lépcsőházba, és mint egy szép álomból a pokoli valóságra nyílik szemem, mint egy ódon kastély elrozsdásodott csapóhídja. Hatalmas robajjal, és félelmet keltő lármával. A valóságos lét félelmet kelt bennem? Teszem fel magamnak a kérdést. Töprengek, de mire belemélyedek képzeletembe, és behatóan elmerülök az elmémben, kizökkentenek a jó szomszédok.
Pillanatok alatt visszatérek az evilági történetbe, és már nem is csalódok Béla bátyám fontoskodó megnyilvánulásán. Végre itt a valóság, végre ismét itt vagyok közöttetek kedves együgyű, de szánalomra teremtett barátaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése